Végül, engedjétek meg, hogy bocsánatot kérjek, nem fejeztem be az előző bejegyzést. Sőt, ki is töröltem. Nem akartam panaszbejegyzést írni, és az nagyrészt csak panaszkodásból állt.

De ez nem lesz az. Ez attól tartok talán kissé csöpögősre fog sikeredni.

Előzményként, tudnotok kell, hogy legalább 5-6 éve Anya megemlítette, hogy Ő bizony anno, fiatalkorában látta a Miss Saigon című musicalt, ami Puccini Pillangókisasszonyának egy feldolgozása. A különbség csak annyi, hogy míg utóbb említett opera a II. világháború Japánjában játszódik, a musical a Vietnami háború alatt kettéosztott országban, Dél-Vietnam akkori fővárosában, Saigonban.

Tegnap pedig, végre láthattam. Közel másfél hónapos várakozás után. Persze, volt egy kis zűr is, mert egyébként nem lett volna tökéletes a nap, Anya rászervezte az SD-re az előadást. De sebaj, így is ott tudtunk lenni mindkét helyen. Hatodikán este, még megnéztem az előadás szereposztását, és elámultam. Nagyon jó szereposztás mellett láthattuk a darabot!

Vonattal mentünk, Anya nem akart kocsival jönni, ami érthető is. Bent, a belvárosban egy: vagy elkeveredünk, kettő: vagy annyi autó parkol, hogy nem tudunk leparkolni. A vonaton egyébként láttam két Holdfényconra igyekvő lányt. Épp elég volt meglátni az egyik lány nekomimijét (cicafül, hajpántszerűségen, ha valaki nem tudná), rögtön tudtam, hogy odamennek. Persze, akkor tudatosult bennem, hogy héé, ma Holdfénycon van. Nem sajnálom, hogy nem tudtam róla, egyedül különben sem érezném jól magam. Olyan értelemben egyedül, hogy nincs velem "korombeli". 

Fél kettőkor jöttünk el a Symából, és fél háromra értünk a Nagymező utcába, az Operettszínházhoz. Mikor beengedték a közönséget az előtérbe legalább százszor elmondtam Anyunak mennyire várom már az előadást. 

Amikor már a nézőtéren ültünk, a második sorban, már rég az előzőleg vett műsorfüzetet bújtam nagy izgalommal, hogy minél többet megtudjak a darab hátteréről. Amikor a Vietnami háborúról szóló részt olvastam, összeszorult a szívem.

Aztán elkezdődött. Tudtam, hogy erős fény- és hanghatások lesznek a darabban, hiszen bemondták, de amikor  kezdésnél, a helikopter elkezdte bombázni a területet, megijedtem és Anyához bújtam. Féltem. Értitek? Féltem. A kezdést követően reménykedni mertem, hogy talán nem lesz több ilyen lövöldözéses jelenet. Természetesen volt, de azoktól már kevésbé féltem.

Ezt leszámítva, tudtam, hogy nagyon jó musical lesz, hiszen Dancs Annamari, Dolhai Attila, Csengeri Ottília és persze Szabó P. Szilveszter is szerepelt benne. Annamarin kívül, a megemlített színészeket már láttam korábban, a Rómeó és Júliában.

Amikor az Öltöző jelenet után, a Saigonban tüzes az éj felcsendült, cseppet megrökönyödtem. Olyan értelemben, hogy Anya nem mesélt ilyenről. Ettől függetlenül, nagyon-nagyon tetszett az egész jelenet, az egyik kedvencem lett. De főképp Csengeri Ottília, ahogy Gigi-t, a bár sztárját (helyes szót használtam rá vajon?) alakította.
Mint már említettem, az egész színdarab belopta magát a szívembe, nem csak a fentebb említett színészek miatt. S bár Dancs Annamarit most láttam először színpadon, mély nyomot hagyott bennem, ahogy Kimet, a vietnami lányt alakította. Az egész színdarabban nyújtott alakítása beleégett az emlékezetembe. Csengeri Ottília Gigi-ként is hatalmas benyomást gyakorolt rám. Már láttam Montague-né szerepében, de attól tartok Gigi-ként marad meg emlékezetemben, nem azért, amilyen karaktert alakított, hanem ahogyan alakította a karaktert. Minden elismerésem az övé. Dolhai Attilát Chris szerepében látni, elsőre furcsának hatott. Viszont Róla is csak elismerően tudok nyilatkozni. (Tudnék máshogyan? Nem hiszem...)
Természetesen Szabó P. Szilvesztert sem hagyhatom ki. Amellett, ahogy Dancs Annamari Kimet, és Csengeri Ottília Gigi-t alakította, Szabó P. Szilveszter tetszett a legjobban a Professzor szerepében. Annyira, de annyira tetszett, amilyen átéléssel játszotta a Professzor szerepét, és ahogy az egyik betétdalát, az Amerikai álom címűt énekelte, játszotta a színpadon, hogy az előadás utáni első pár nap csak és kizárólag azt hallgattam. A Professzor többi dala is megragadt az emlékezetemben, az Amerikai álom azonban különösen. Más szóval, Kimen kívül, a Professzor karaktere vált felejtetetlenné a számomra Szabó P. Szilveszternek köszönhetően. ^^
Mindent egybevetve, Nekik (is) köszönöm, hogy egy felejtetetlen előadást láthattam. <3
A történet is kiemelendő, mert nem csak a dalok miatt sírtam háromszor a színdarabon, hanem azért, mert beleéltem magam a történet folyásába, annyira magával ragadott. Az első alkalom a Szaxofon-duett jelenetében volt, amikor nem csak a meghatottságtól sírtam.
Ezen kívül még az Esküvő jelenete tetszett nagyon-nagyon. Nem csak amiatt, ahogy a színpadon láttam, hanem amiatt is, ahogy Kim a színdarab végéig tartja magát a jelenetben letett esküjéhez. Olyan csodálatos volt.
A Még mindig hiszem jelenetében én leginkább a szövegre figyeltem, és a színpadon lévő díszletre, ami Vietnamot jelképezte, a beúszó, Amerikát jelképező kevésbé kötötte le a figyelmem (ettől függetlenül, nagyon tetszett a megoldás), s mind Anyának, mind nekem nagyon tetszett a kontraszt ábrázolása Vietnam, pontosabban  Saigon és Amerika között.
A Professzor Ágyban ér a halál című dala is különösen tetszett. Aztán, Kim Én érted adnám életem! dala volt a következő, ami - ha jól emlékszem - könnyekig meghatott. Csodálatos. De még mindig úgy érzem, ez az egy szó is kevés arra, hogy leírja, milyen is valójában maga a dal, vagy az az érzés, amit ott átél az ember a nézőtéren.
Amin szintén sírtam, az a második felvonás Nyitány utáni dala, a Bui-doi a név. Ami leginkább meghatott, az a szöveg volt megint.
Oh, és Bangkok jelenete... Csuha Lajos nevét kifelejtettem a fentebbi felsorolásból. Bocsássatok meg nekem ezért. Nagyszerűen játszotta a Tulajdonos szerepét. Maga a jelenet pedig visszahozta a musical elején látott Saigonban tüzes az éj képi- és hangvilágát. Talán, egy cseppet merészebb volt, mint az előbb említett dal és jelenet. Aztán lehet, hogy én tévedek. ^^'
Ahol végképp elérzékenyültem az a vége volt. Mikor Kim és Ellen találkozik, majd ezt követően Kim elhatározása... Nos, még az is kevés ahhoz, hogy leírjam, milyen volt, ha azt mondom: gyönyörű, és szívbe markoló.
A színdarab végén robbant ki belőlem igazán a sírás, bár akkor sem sokáig. Örök emlék, és élmény marad ez a darab, egyszer még tuti meg fogom nézni.
Itt az egyik kedvenc betétdalomat találjátok meg, Szilveszter előadásában. Nem, hangsúlyozom nem az előadásról, mert arról nem szabad felvételt készíteni - bár ezt gondolom mindenki tudja. Függetlenül ettől, az érzés ugyanúgy átjön - nekem legalábbis sikerült átjönnie. Jó szórakozást hozzá! ^^
A nap végéről még annyit, hogy kétszer is eláztunk. Egyszer Pesten, egyszer itthon. Kitaláltam, hogy a Nyugatiig gyalogoljunk a Nagymező utcától, - hova tettem én az eszemet? - és út közben elkapott minket egy gyenge tavaszi zuhé. A dologban az volt a jó, hogy rengeteget beszélgettünk Anyuval, és nevettünk. No és láttam egy japán érettségi feladatgyűjteményt a Millennium Könyvesbolt kirakatában, amiről azt mondtam Anyának, előbb megkérdezem Senseitől, hogy érdemes-e beruházni rá, - nem mintha nagy összeg volna... - de ezt a mai napig nem tudtam megejteni. Na, majd legközelebb. ^^'
Összességében, április 7.-e életem egyik legjobb napja volt színházi tekintetben. Köszönöm! Ezer és egymilliószor köszönöm! <3

English version:


こんいちは皆さん！

First of all, let me to say sorry, I didn't finish my latest entry before this one. I even deleted that. I didn't want to wrote a complaining entry and that was almost about complaining...
Though this one won't be like that, I even afraid of it would be a bit cheesy.

First, you should know that, Mom told me 5-6 years ago that she saw the musical called Miss Saigon when she was younger. The musical is an adaptation of Puccini's Madama Butterfly. The only difference is that Madama Butterfly takes place in the WW II's Japan, while Miss Saigon takes place in Vietnamese War's separated South-Vietnam, to be exact, in its capital, Saigon.
Finally yesterday I could see it after a 1 and a half month long waiting. Of course, there was a little bit of trouble because without it the day wouldn't be perfect. Mum had organized the musical and SD to the same day. It didn't matter by the way, we could manage to be at SD and we could see the play as well.
On the evening of 6th's I looked up the play's cast and I was completely amused. We could see the play with an excellent cast playing it!
We went to Budapest by train, Mum didn't want to drive, which is well, I think, understandable. In the city centre we might get lost - you know, everything could happen... - or there would be too many parking cars so we couldn't find a place to park the car. By the way, on train I saw two girls who went to the event called  Holdfénycon (Moonlightcon in English) and I immediately knew they were going there. A single pair of nekomimi were enough to knew they were going there. Of course the realization hit me, like "Oh, today there's Holdfénycon!". Altought I don't regret that I didn't knew about it. Alone, I wouldn't enjoy it. In that way there aren't any others at my age with me.
We left Syma at 13:30, and we arrived to Nagymező street (where the Operett Theater is located) around 14:30.
When the audience were let in to the hall I said to mum how excited and happy I am about a hundred times.
When we sat in the theater in the second row I already read the book about the musical which we bought earlier. When I read the part about the Vietnamese War my heart ached.
Then, it began. I knew that there will be strong impacts of pictures and sound, they warned us about it. I was frightened although they warned us... After the beginning I hoped for that there wouldn't be any scene like that. Of course there were but those were less frightening.
On the other hand I knew it will be a good musical, because Annamari Dancs, Attila Dolhai, Ottília Csengeri and of course Szilveszter P. Szabó were the part of the cast. Expect for Annamari I saw the mentioned actors and actress in the musical version of Romeo & Juliet.
When after the Changing Room scene, the song The Heat is on in Saigon started I was a bit shocked. In that way, Mum didn't mentioned anything like this. But I liked the scene very much, it became one of my favourites. I especially liked how Ottília Csengeri played the role of Gigi who is the bar's star (Did I use the right word?).
As I said before I love the whole musical not because of the actors and actresses mentioned above. Though I saw Annamari Dancs on stage for the first time I was completely amused how she played the role of Kim, the 16-year-old vietnamese girl. Her act in the whole play burned into my memories. I also was completely amused as Ottília played Gigi. I saw her earlier as Lady Montague but I think she would 'stay' in my memories as Gigi not because of what sort of role she played but how she played her role. All of my regard goes to her. Seeing Attila Dolhai as Chris was a bit strange at the first time. But about him I can also speak in a good way. (Could I do it in an other way? I don't think so...)
Of course I can't skip Szilveszter P. Szabó. Besides how Annamari played Kim and Ottlília played Gigi, I liked Szilveszter the best. I liked very very much how he played the role of Professor and how he sang one of the Professor's songs, the one called American Dream, how he sang this and his act in this song... I only listened to this song for a cuople of days after the play. The other songs of the Professor also burned into my memories but especially the American Dream.In other worlds, besides Kim, the role of Professor became unforgettable for me, thanks to Szilveszter. ^^
All in all, I say 'Thank you!' to them (too) for the unforgettable play! <3
The story is also great because I cried not becuase of the songs 3 times during the play but because the flow of the story took me away. First, I cried on the Last Night of the World and I cried not because of that I was touched.
Besides this I liked very much the scene of the Wedding. Not because of what I saw on the stage but because of that how loyal Kim is to the vow through the whole play. It was extremely wonderful!
In the scene, I still believe I listened to the lyrics especially and my eyes were glued to the stage, where the scenery represented Vietnam, the one which "flew" in and represented America (but I really liked how they made this), and also Mum and me liked how they reperented the contrast between America and Vietnam, Saigon, to be exact.
Beside the Professor's American Dream I especially liked the song If You Want to Die in Bed. Then, Kim's I'd Give my Life for You was the next song which touched me really. Wonderful. But I still feel that this one word is too little to describe what was the feeling I felt there, or to describe what the song exactly like.
When I also cried was the second overture's first song, Bui-doi. Lyrics touched me again.
Oh, and the scene of Bangkok... I forgot Lajos Csuha's name from the list above. Excuse me. As he played the role of the Owner was great. The scene itself brought back The Heat is on in Saigon's feeling. Maybe it was a bit more brave than the other song and scene. Then maybe I'm wrong. ^^'
 Where I was completely touched was the end of the play. When Kim and Ellen meet, and then Kim's decision... Well, if I said it's wonderful and poignant at the same time it wouldn't be enough.
At the end of the play I started to cry for real but not for so long. This play will be an eternal memory and experience, I will see it again at least one more time.
Here, you can hear my favourite song, sung by Szilveszter. No, it's not from the play, because it's prohibited to record it - though I think everyone knows this. But you can feel the same feeling - at least for me, it was the same. I hope you like it!
About the end of the day... We got soaked twice. I came up with the idea to walk from the Negymező Street to the Nyugati Station - where my mind went then? - and while were on our way to the Station a light spring rain started. The good thing was that we lauged a lot with Mum and we talked a lot. And I saw a school leaving excercise collection in Japanese language in the window shop of Millennium Bookstore. I said to Mum that I will ask Sensei about this, if it worth to buy it - not like it would be so expensive... - but I haven't asked Sensei 'til today.Well, maybe next time. ^^'
All in all April 7 is one of my life's best days if we saw the theater section of it. Thank you! A thousand times thank you! <3